Úti beszámoló
Rám szakadék – A felnőttek játszótere
Jártam már itt minden évszakban, de a legnagyobb örömöt talán az őszi túra jelentette a Rám szakadékhoz.
Jártam már itt minden évszakban, de a legnagyobb örömöt talán az őszi túra jelentette a Rám szakadékhoz.
Jártam már itt minden évszakban, de a legnagyobb örömöt talán az őszi túra jelentette a Rám szakadékhoz. Talán azért is, mert az erdő olyankor színes, nincs vad meleg és a természet adta elemózsiát elfogyasztani sokkal jobb, mint magunkkal vinni. Gondolok itt arra, hogy ilyenkor lehet szedret enni útközben a turistaút mentén található bokrokról. A Dömösi Polgármesteri Hivatal parkolójában tettük le gépsárkányunkat, innen már gyalogosan folytattuk utunk. Az akkor négy éves fiam első nagyobb léptékű túrája volt ez, izgultunk is, hogy tetszik-e majd neki, mennyire fogja bírni. Büszkén jelenthetem, hogy hőst avattunk aznap. A patakot követve a házak között találtunk még egy fagyizót is, ami a jó időnek köszönhetően nyitva volt! Visszafelé ez volt a jutalom mindannyiunknak.
Ahogy beértünk a fák közé baloldalt egy barlang található, ami vízzel volt tele. A tájékoztató táblát érdemes elolvasni, hiszen érdekes a barlang története. Később egy pihenőre értünk ki, ahol lehet bográcsozni, sütögetni, gyönyörű faragott padokon és asztalokon elfogyasztani az elemózsiánkat. Ha szerencsénk van még az ott csordogáló forrásvizet is megtudjuk kóstolni. Aszályos időben sajnos még csordogálni sem csordogál. Innen kezdődik a már izgalmasnak mondható szakasz.
| Utazási Tipp |
Hatalmas andezit sziklákon, köveken tudunk csak tovább jutni, ami némi egyensúlyérzéket azért megkövetel az arra járótól. A patakon annyiszor keltünk át, hogy megszámolni sem tudom, így erősen javasolt a vízálló lábbeli, aminek a talpa nem csúszik. Egy igazi kőtenger, kisebb zúgókkal, egészen varázslatos látvány. Ahogy egyre mélyebben haladtunk befelé, úgy változott a táj is. Mind a két oldalunkon egyre magasabb lett a szurdok, néhol eléri a 30m-es magasságot is.
Az izgalmas rész még csak most következik. Elértünk a szurdok aljára, mondjuk úgy a bevezető szakaszra. Láttunk itt vízesést, mohával benőtt óriás sziklákat, sziklából kinőtt fát egészen a természetnek ellentmondó pozícióban és tangapapucsos leányt is. Míg a leány felmérte a helyzetet, hogy ez nem az ő túrája, addig mi megnéztük Kövecs Gergő emlékére állított plakettet. A tűzoltó hadnagy itt vesztette életét mentés közben, mivel egy túrázó becsúszott a szakadékba és az ő mentésére sietve sajnos tragédia lett a vége. Itt hívnám fel akkor a figyelmet, hogy rutintalan túrázó egyedül ide ne menjen, a turistaútról ne térjen le, ami le van zárva, nem véletlen van lezárva. Megfelelő túrafelszerelés elengedhetetlen ehhez a szakaszhoz és csakis jó időjárási körülmények között induljon mindenki útnak. Valamint a szurdok csak egy irányból járható, Dömöstől felfelé, ellenkező irányból megközelíteni a szurdokot veszélyes és másokat is bajba sodorhatunk a butaságunk miatt!
Nos, az intelmek után evezzünk a „játszótéri” kalandokra! Létrák tömege, kapaszkodók a falba fúrva segítik közlekedésünket a szurdokban. Maga a túra egy körtúra, mely körülbelül 9 km és 400 m szintemelkedés fel és le. A létrák csúszósak voltak egy picit, köszönhető ez annak, hogy pompás vízesések mellett vannak elhelyezve. Láttam már vízesést, de nem másztam még vízesés mellett és nem húztam fel magam vízesésben gyalogolva még soha sem, egészen eddig. Őrületes élmény, mindamellett, hogy csodaszép. Kisfiúnk is nagyon élvezte, ügyesen mászott, betartva az íratlan szabályokat. Én mentem előre, mögöttem méhemnek egyetlen gyümölcse és a sort apa zárta. Olykor meg-meg álltunk, hiszen nem egy könnyű terep, illetve a természetre rácsodálkozni is ekkor van idő, nem akkor, amikor éppen habtestemet húzom fel a következő sziklafalra. Nincs két egyforma vízesés az úton, így mindegyik tudott újat mutatni, ami igazán tetszett az az volt, amelyik földet érve egy kis tavat képzett, mint a mesében. Egyik ámulatból estünk a másikba, hogy bizony idehaza is van ilyen, nem csak a magas hegységgel megáldott szomszédjainknál.
Miután a szurdokból kiértünk egy hosszú-hosszú lépcsősor teszi próbára a térdeket, ami egészen a gerincig felvezet. Itt válik ketté az út, jobbra fordulva tudunk vissza jutni a faluba, balra pedig egészen Dobogó-kőig vezet az út tovább. Mi a falu felé vettük az irányt, a Lukács-árkon keresztül. Imádom ezt a szakaszt is. Igaz itt már nincs létra, patak, vízesés, itt más van. A csend. Széles földúton halad az út, hol sűrűbb, hol ritkásabb erdőn keresztül. Megpróbálok nektek megfogalmazni egy érzést, amikor ezen az úton sétálok, bízom benne, hogy sikerül. Megyek a széles úton, hallom, ahogy a szél a magasan lévő lombokat énekre sarkalja, közben madarak dala az aláfestés. Sétálok, a hátamat a meleg nap sugarai érik, a meleg szellő a kezemet simogatja, megnyugszom, nem gondolok semmire, csak élvezem a pillanatot, amely oly kevésszer adatik meg a modern világ emberének. Boldog vagyok ilyenkor.
Ezt az érzést szerettem volna átadni a fiamnak is. Megmutatni neki, hogy nagyobb dolog nincs a világon, mint a családdal együtt közös élményeket gyűjteni. Most lassan kilenc éves lesz, talán elmondhatom, hogy jó úton járunk ez ügyben, mivel nem a pénzen vett kacatokról mesél másoknak, hanem a közös utazásokról, kirándulásokról és élményeiről.
Kirándulni jó, együtt lenni még jobb, a családdal lenni a legjobb!
Szerző & fotók: Hajdu-Felső Bernadett
