Ajánló
Kréta a kecskék szigete – Chania
Balos lagúna és Samaria szurdok Kréta leglátogatottabb helyszínei közé tartoznak. Közös bennük, hogy mindkettő természetvédelmi terület, valamint páratlan élményt nyújtanak. A krétai tervezgetésem során egyértelműsítettem már rögtön az elején, hogy biztosan nem fogjuk kihagyni, hacsak kis balták nem potyognak az égből.
Balos lagúna és Samaria szurdok Kréta leglátogatottabb helyszínei közé tartoznak. Közös bennük, hogy mindkettő természetvédelmi terület, valamint páratlan élményt nyújtanak. A krétai tervezgetésem során egyértelműsítettem már rögtön az elején, hogy biztosan nem fogjuk kihagyni, hacsak kis balták nem potyognak az égből.
Korán keltünk, hogy mihamarabb megreggelizzünk és elinduljunk a Balos lagúnához ami a Gramvousa félszigeten található. Kissamostól szerencsére nem sokat kellett kocsikáznunk. Miután letértünk az aszfaltozott útról, egy szakasz földesút következett. Az út parádés. A táj kietlen, mégis valami különös eufórikus hangulatot áraszt magából. Néhol kecskék állták utunkat. Néhány autónak az ablakán is majdnem bemásztak némi finom falatért, cukik ahogy jómodort nem ismerve kéregetnek. Ezek a kecskék nem a híres krétai Kri-Kri fajtából valók, csak sima “házi” pofátlankodók. Az Agrimik egykoron Európa szerte megtalálhatóak voltak, ma már csak itt Krétán a Fehér-hegység és Samaria szurdok környékén lehet velük találkozni.
A korai ébredés és indulás jutalma volt, hogy egészen a parkolóig tudtunk menni, aki később ér a helyszínre bizony van, hogy kilómétereket kell a célig gyalogolnia. Amint az ott tanyázó parkolóőr kecskék megengedték, hogy behajtsunk a területükre, sikerült leparkolnunk. Hátunkra vettük a cuccunkat és megindultunk a kitaposott ösvényen. Kisebb-nagyobb köveken haladtunk a vörösporos hegyoldalban, öszvérek taposóaknáit kerülgetve. Az út nagy része kődarabokból kialakított lépcsőkből áll. Lefelé még annyira nem is munkás a fél óra menetidő, visszafelé nehézkes, hisz a magassággal is meg kellett küzdenünk.
Egyre közelebb kerülvén a tengerhez kezdett a panoráma előbukkanni. A lagúna kékjei páratlan látványt nyújtottak. Fentről egy hatalmas festménynek tűnt az egész amit az ecsetet ragadó Poszeidón alkot naponta újjá. Túljutottunk a vörös földön, következett a bokáig süllyedős fehér homok, rövid gázolás benne és már bele is léphettünk a langyos vízbe. A lagúna egy hatalmas játszótér, felnőttnek és gyereknek egyaránt. Élvezet pocskolni a métereken át bokáig sem érő vízben. Majd jön egy földnyelv, újra kisebb-nagyobb pocsolyák amíg a hullámzó tengerhez nem érünk. Remek kikapcsolódás itt sétálgatni és töltekezni a látvánnyal. A partot néhol rószaszínes vöröses kagylótörmelék borítja, még különlegesebbé téve a látképet. Szemben Imeri Gramvousa sziget külöleges formája vágja el az eget a víztől. A szigeten egy velencei erőd várja a turistahajókról özönlő látogatóit.
A szél elég nagy intenzitással fújt és néha elviselhetetlenül tömte arcunkba a homokot. Egy-egy széllökés ébresztgetett fel bennünket abból a mély ábrándozásból amibe kerültünk a hely látványától. Egyedül a felfelé mászáshoz éreztük szerecsésnek az időjárást, hisz legalább fél órát kellett a lépcsőkön kaptatni, ami még a szél ellenére is izzasztónak bizonyult. Félúton a kilátóból még vetettünk néhány pillantást erre a csodára, ittuk a látványt utolsó pillanatig. A tervünk az volt, hogy visszatérünk Kissamosba, harapunk valamit, majd a tenger zúgását hallgatva pecázunk a parton, egy üveg krétai vörösbor kíséretében. Legsikeresebbek a pecabot fogásában voltunk, mivel egyetlen arra tévedő hal sem akart ráharapni a csalinkra. Ez arra sarkallt minket, hogy visszatérjünk a szállásra és hamar nyugovóra térjünk.
Reggel elhagytuk a szállásunkat, bepakoltunk a kocsiba és irány a Samaria szurdok. Útközben narancsligetek mellett haladtunk el. Megálltunk az út mellett, lecsippantottam egy-két darabot ami a kerítésen kívülre lógott, minőségellenőrt imitálva meg kellett kóstolnunk milyen az az évi termés. Meg kellett állapítanunk, hogy olyan finom narancsot sajnos ritkán lehet kapni itthon. Narancsmajszolás közben megérkeztünk Omalosba. Leparkoltunk, amint kiszálltunk a kocsiból konstatáltuk, hogy marhára hideg van. Bizony ott fent a hegyek között 12 fokot lehetett mérni. A parkoló melletti büfében vettünk hajójegyeket, mivel a 16 kilóméteres túra Agia Roumeliben végződik ahonnan csak vízen lehet továbbjutni.
A bejáratnál a jegyeink átvételekor felhívták a figyelmünket rá, hogy amikor az ellenőrzőponthoz értünk adjuk oda a jegyeinket, hogy tudják elhagytuk a szurdokot a túra végén. 1200 méter magasról indultunk el lefelé, fenyők és ciprusok társaságában. Az első részen van a legnagyobb magasságvesztés, igazi lábmunka szelni a kőlépcsőket, igaz ez csak a bemelegítő rész, mondhatom 10 perc után már nem igazán fáztunk. Óvatosan kell lépkedni, néhol csúszhatnak a kövek és nem szerencsés bent a völgyben lesérülni, mivel egy szamárhát lesz a segítség a kijutáshoz. Szeltük a kilómétereket, a táj lenyűgöző, hatalmas égbe meredő sziklafalak és hegyek vesznek körül. A fentről csordogáló víz összeolvadva patakká, kísérte utunkat. Néhol kereszteznünk is kellett a folyamot. Volt ahol fából eszkábált hidakon vagy a benne tanyázó nagyobb sziklákon átszökkenve lehetett továbbhaladni.
Elértük Samaria falut, megálltunk reggelizni. Elmondhatom nem mindennapi abban a környezetben elnyammogni a szendvicseket. Ajánlom aki arra jár, ki ne hagyja. A falucskában megmaradt pár épület, a környékén romok vannak. Sajnos kiköltöztették a lakosságot amikor természetvédelmi környezetté nyilvánították a helyet. Szusszantunk majd elindultunk a Vaskapu felé ami a szurdok legkeskenyebb pontja, 3,5 méter, de addig is csodás égbemeredő sziklafalak között haladtunk. Ahogy felnéztem mintha beakarna takarni a két oldalról a fejem főlé tornyosuló majd 600 méter magas sziklaszirt. Néhány helyen táblák találhatók, hogy ne bámészkodj, haladj tovább a lehulló kődarabok miatt. Szedtük is a csülkeink, miközben próbáltuk a látványt kiélvezni.
Ahogy haladtunk dél felé, a növényzet egyre gyérebb, már szinte csak leanderek virágoznak, hogy szebbé tegyék az egyébként is lélegzetelállító látványt. A Vaskaput elhagyva a patak egyre mélyebbre vájta magát a sziklák között, a fölötte illeszkedő viaduktok szinte beleolvadtak a környezetbe. Elértük az ellenőrző pontot, átadtuk a jegyeink, hogy tudják elhagytuk a terepet. Onnantól kezdve már könnyű dolgunk volt, nem kellett kavicsokon bugdácsolnunk tovább. Kiszélesedett a hasadék, a függőleges falak is egyre barátságosabbá váltak, enyhültek a szögek, kilencven fokból váltottak lankábbra. Már éreztük a tenger közelségét, hirtelen csapta meg orrunk a sós levegő illata. Megérkeztünk Agia Roumelibe. Hirtelen hófehérre meszelt kék ablakos házak között találtuk magunkat, majd megláttuk a mélykék tenger hullámait. Mivel korán leértünk, kerestünk egy tavernát kilátással a tengerre és egy-egy jó hideg Alfával csillapítottuk a szomjunkat, majd kifeküdtünk a partra amíg vártuk a hajónk indulását.
Érdekes szinte fekete homok borítja a partot, a hegyeken minimális növényzet. Az öböl szinte a legvégében állt a ladik amivel Sougiába szállítottak bennünket. Az útról nem túl sokat szeretnék beszélni, néhány embernek kék, zöld és lila színben váltakozott a feje. Enegem csak a szívroham kerülgetett minden egyes nagyobb hullámnál amik akkorát ütöttek a hajó aljába, hogy azt hittem na most már biztosan egy óriási lyuk tátong alattunk, másodpercek múlva elsüllyedünk, itt a vég. Életem egyik leghosszabb órája volt, de szerencsére száraz gatyával értünk partot. Sougiából vissza kellett buszoznunk Omalosba, a bérautónk ott várt ránk. Az utunk viszont már nem Kissamosba hanem Chania mellé vezetett Kalamakiba, onnan portyáztuk végig azt a pár napot amit még a szigeten töltöttünk…Folyt.köv.
Szerző & fotók: Takács Lujza
