Finnország országimázsa kiváló. A képeken kék tavak, zöldellő erdők, világoskék magas ég. A színpompás lappföldi ősz. A tél szikrázó fehérsége. Helsinki azonban más. Annyira más, hogy két éve a Vantaa reptéren ez a szöveg várta az utazót: „Senki nem akar Finnországba utazni novemberben. Te, kedves utazó mégis megtetted. Nagyon király vagy!”. Ez az írás erről a sötét időszakról szól, ami nincs semmilyen brosúrában, mert ez az időszak megöli a lelked és megeszi az agyad.
Már semmi sem az, ami rég volt. Mondanám drámaian, hogy minden, amit eddig megszoktunk Finnországban, 2020-ra megváltozott. Persze, ez nem igaz, de azért hatásos.
A finn fővárosban, Helsinkiben elmaradt a decemberi hó, elmaradnak a karácsonyi vásárok, elmaradnak a céges bulik, azaz a híres-hírhedt, alkoholban fetrengő „Pikkujoulu” azaz kiskarácsony is. Elmaradt december hatodikán, a finn függetlenség napján, az elnöki palota 100 évre visszamenő ünnepe, a nemzeti puccparádé, amelyet minden finn a tévén követ, miközben eszik-iszik maga is. Elmaradnak a családi-baráti közös programok, vagy ha meg is szervezzük, vagy ez – vagy az mondja le. Nem marad más idén, csak a munka és a nappali szürkeség, kettő körül a napnyugta, majd délután négy körül a teljes sötétség. Ennél északabbra (márpedig Finnországban ennél CSAK északabb van) sokkal rövidebbek a nappalok, mígnem elérünk Lappföldre, ahol 40 napig fel sem kel a Nap!
Helsinkiben annyival jobb a helyzet, hogy itt legalább van olyan 5 órán át tartó nappali világosság, de az is minek? Úgyis sötétben mész dolgozni, és mire hazaérsz, már újra sötét is van!
A finnek ezt a téli napfénytelen időszakot „kaamos” néven emlegetik. A kaamos beleeszi magát a lelkekbe. Egy idő után az ember lelassul, leül és csak néz ki a fejéből. Mit lehet itt tenni? Mire megesszük az ebédet, már sötétedni kezd. Ha legalább hó lenne, attól a táj azonnal világosabb lenne még éjjel is. Talán a D-vitamin segít, de semmi nem pótolhatja a napfényt!
Csak néz ki az ember a fejéből, kapcsolgatja a tévét, nyomogatja a telefonját és arra gondol, hogy valami hasznosat kellene tennie. De mit? Kint 0-2 fok körüli hideg, szél, olykor eső. Sötétség. Jobb bent maradni. Sportolni kellene! Hallom a szél zúgását az erkély felől. Fáradt vagyok, pedig nem csináltam egész nap semmit. A kaamos ezt teszi. Reggeltől estig küzdök még a leghétköznapibb dolgokkal is. Két cipő felhúzása között legszívesebben lerogynék a kanapéra pihenni egy órácskát. De férfi vagyok, nem adom fel!
Nehézkesen elkezdem a procedúrát. Előbb jégeralsót húzok, majd arra a nyári szélálló túranadrágomat, úgyse látja senki! Felsőtestre hosszú ujjú téli aláöltözet (amit véletlenül vettem, amikor azt hittem, hogy jégeralsó), arra egy meleg szöszmöszpulóver a fehérvári Decathlonból, arra egy finn Luhta márkájú széldzseki egy vidéki olcsó áruházból. Polár nyak és arcmelegítő, sapka. A nyári futócipőt veszem fel, remélve, hogy nem lépek latyakba. Ahogy szuszogva kötöm a cipőimet, elképzelem a régi finneket és lappokat, akik ezekben az erdőkben vadásztak évezredekig. Nekik is pont ugyanilyen szar volt vajon? Vagy begombázva várták valami füstös sátorban, amíg kitavaszodik?
A lakótelep mellett ott a természet. Mindig, mindenhol, kivéve a belvárost. De ott meg nincs lakótelep, ugye. Szóval, aki nem akar futni, az nem foghatja a forgalomra meg az aszfaltra. Nincs mese, a természet adott Helsinkiben és bármelyik finn városban. Erdő, mező, sziklás domb, árok, patak, folyó, tó, tengerpart, mocsár, nádas, vízesés meg ki tudja hányféle egyéb tájforma. Jól lehet bennük sétálni vagy kocogni, gondolhatja a kedves olvasó, de az igazság az, hogy nem jó. Rossz se, de jónak nem nevezném egyáltalán. Koromsötét és hideg vár odakint. Elindulok vaksin a nyílt réten keresztül az erdő felé. Nem látom a tájat. Csak a lámpákat, de azok is belevesznek a ködbe. Majd a lámpák is eltűnnek. Mindig pont annyit látok, hogy ne fussak le az útról, be a füves árokba. Annyit viszont már pont nem látok, hogy felismerjem a kátyút a murvás úton. Tehát, az útról nem fogok letérni akkor sem, ha eltöröm a bokám.
A koromsötétben alakok bukkannak fel majd tűnnek el. Sziluettek kutyával, alattomos csendben suhanó biciklisek, futók könnyeden lépdelve vagy hörögve, csoszogó léptekkel. Én is a ziháló, minden lépésért harcot vívó futó vagyok, de a harc inkább a fejemben van.
Minden méteren ott a kétely: minek csinálom ezt a hülyeséget? Mert jó lesz utána! Mert jó lesz utána.
Ilyen ez a finn tél is, ha nincs hó. Arra várunk, hogy majd jó lesz utána.
