Így utaztunk régen
Így utaztunk régen: egy szokatlan építőtábori történet Ausztriából
Egy részben turista úttá változott ausztriai építőtábori történet a hetvenes évekből Bécsből, ahol magyar diákok az ottani tudományegyetem vendégszeretetét élvezhették 3 héten keresztül.
Egy részben turista úttá változott ausztriai építőtábori történet a hetvenes évekből Bécsből, ahol magyar diákok az ottani tudományegyetem vendégszeretetét élvezhették 3 héten keresztül.
1973. július Életem első külföldi útja. 20 éves voltam. Másodéves egyetemista. Külföldi építőtáborba jelentkeztem, eredetileg a Szovjetunióba. Szerencsém volt. Kiválasztottak azon 20, ELTE-s hallgató közé, akik Bécsben, az ottani tudományegyetem vendégszeretetét élvezhették 3 héten keresztül. Voltak köztünk jogász és bölcsészhallgatók és jó pár TTK – s, köztük a legjobb barátnőm, kollégiumi szobatársam, Czédy.
Igazából sok köze nem volt az egésznek az itthon megismert nemzetközi építőtáborokhoz. A bécsi tudományegyetem vendégei voltunk. Néhány egyetemista fiú várt (Hannes volt a házigazdánk) ránk a Westbahnhofon, ők viselték gondunkat a 3 hét alatt, ők szervezték a szabadidős programjainkat. Azért dolgoztunk is… lényegében vendégmunkások voltunk napi 8 órában a bécsi városi kertészetnél, mi lányok gyomláltunk, kapáltunk, palántáztunk, a fiúk kerítést mázoltak vagy valamilyen más férfimunkát végeztek – ami éppen időszerű volt – ottani munkások irányításával. Volt köztük egy 56-os magyar is, Galambos volt a vezetékneve. A többiek fiatal osztrák melósok voltak. Egyetemi kollégiumban laktunk, nem messze a Parlament épületétől, a bécsi Józsefvárosban.
Teljes ellátást kaptunk. Őszintén szólva, a reggelikre nem emlékszem. Ebédre hideg csomagot kaptunk. Fejenként 3 császárzsömlét – akkor láttam, ettem életemben először – és rengeteg, finomnál finomabb felvágottat, vajat, zöldfélét, gyümölcsöt, sőt üdítőt is hoztak hozzá.
A vacsoránk egy belvárosi étteremben volt, közvetlenül az Operaház háta mögött. Érdekesség, hogy az étterem tulajdonosa egy fiatal magyar „disszidens” házaspár volt. Igyekeztek a kedvünkben járni. Bőséges és változatos meleg menüvacsorát kaptunk, a levesek viszont unalmas, egyforma zacskós levesek voltak, a változatosság a benne úszkáló tészták formájában volt csak. Reggel 8-ra jártunk dolgozni, villamossal a Ringen, majd át egy Duna hídon. Bérletet kaptunk, ami csak egy bizonyos útvonalra, járatokra volt csak érvényes (kollégium, munkahely, menza vonalán). Ezt azért hangsúlyozom, mert mi azért bepróbálkoztunk vele más útvonalon is – persze le is szállítottak bennünket. Délután 4-ig dolgoztunk.
A kollégiumban vártak bennünket a fiúk és szinte minden napra szerveztek valami programot. Vittek bennünket mindenfelé. Koncerten voltunk a Rathausban (Brahms: Magyar táncok), színházban (hamisítatlan bécsi operettet láttunk, Johann Strauss: Wiener Blut). Jártunk szinte minden fontosabb múzeumban és templomban, így a Kunsthistorisches (Művészettörténeti) múzeumban, a Kapuzinergruftban (császárok temetkezési helye), a Hofburgban, a Rathausban, a Stefansdomban. Moziban is voltunk, megnéztük az akkor slágernek számító Utolsó tangó Párizsban – című filmet, Marlon Brandóval a főszerepben. Ez nagydolog volt, mert itthon akkoriban még nem vetítettek ilyen „pornográf” filmeket. Voltunk a híres bécsi vidámparkban, a Práterban, a Belvedere kastélyban, de megnéztük az egyetemet is. Amikor más program nem volt beültünk a bécsi diákokkal együtt egy igazi bécsi kávéházba vagy egy kellerbe (pince), ahol az egyetem számlájára ettük a sütiket, a grillcsirkét vagy ittuk a kávét, a sört és beszélgettünk. Borozgattunk a Grinzingben, felmentünk a nekünk akkor égig érőnek tűnő TV toronyba.
Sétálgattunk a Kartner strassen vagy a Mariahilfer strassen, shoppingoltunk (még a szót sem ismertük akkortájt). A történethez az is hozzátartozik, hogy a teljes ellátáson, a programok minden költségén túl, még komoly zsebpénzt is kaptunk, 600 shillinget. Akkor 2 forintot ért 1 shilling, tehát 1200 forintot kaptunk, keményvalutában. Ha belego ndolunk, hogy ez 1973, és 1976-ban a kezdő tanári fizetésem havi 1900 forint volt – ez tényleg komoly zsebpénznek számított. Ruhaanyagokat vettem magamnak, emlékszem bordó és sötétkék „dzsörzét”, az akkor nagyon „menő” volt, meg összecsukható esernyőt. Anyunak sötétkék selyemkendőt bécsi látképekkel.
Szabadidőnkben, parkokban sétálgattunk (Burggarten, Volkgarten) „osztrák” fiúkkal ismerkedtünk, kínlódtunk a német nyelvvel, míg a végén a fiúk magyarul köszöntek el tőlünk (jól megszívattak bennünket). Ettük a „rohadt banánt”, akciósan 6 shillingért lehetett túlérett banánt venni – és akkoriban itthon banánt csak karácsony előtt lehetett kapni, sorba kellett érte állni és elérhetetlen volt az ára miatt is. Ott aztán dőzsöltünk. A fiúk kihasználták a szabadságot, eljártak az éjszakába minden olyan helyre, ami a vasfüggöny mögött nem volt: pornó mozi, sztriptíz bár, stb.
Szombaton és vasárnap nem dolgoztunk. Ekkor hosszabb programokon vettünk részt. Egy teljes napot természetesen a schönbrunni kastélyban töltöttünk. Kirándultunk wienerwaldban (bécsi erdők), Hohen Wandban, jártunk Korneuburgban. Klosterneuburgban megnéztük a híres apátság épületeit, majd egy vacsorára voltunk hivatalosak, ahol Alsó – Ausztria kormányzója adott fogadást tiszteletünkre.
47 év távlatából ennyi mindent sikerült előbányászni emlékeimből. Életem első külföldi útja fantasztikus, meghatározó élmény volt. Ez indította el az utazás iránti szenvedélyemet. Mottóm azóta is: „Szeretném bejárni a Földet”
Szerző & fotók: Sutusné Grébel Irén
