Úti beszámoló: Irány a mesés Toszkána  II. rész

A Cinque Terre a világ 10 legszebb partjának az egyike a National Geograpic szerint. Erre a napra vártam talán a legjobban az egész „nyaralás” alatt, hiszen mást sem olvastam és hallottam erről a helyről, mint hogy Olaszország kis ékszerdoboza.

   Cinque Terre a világ 10 legszebb partjának az egyike a National Geographic Traveller útimagazin összeállításában. Maga a szó, hogy Cinque Terre öt földet jelent, utalva az öt kis falucskára (Riomaggiore, Manarola, Vernazza, Corniglia, Monterosso al Mare), amit magában foglal, hiszen ez egy nemzeti park a Ligur-tenger partvidékén. Területileg nem tartozik már Toszkánához, de kötelező látnivaló, amennyiben valaki a környéken jár. Nos, ezeknek tudatában indultunk útnak, ami miatt nagy elvárásokat támasztottunk a hellyel szemben. Elöljáróban annyit, hogy nem kellett csalódnunk.  Kocsiba be, pályára fel! Eddig tartott a költséghatékonyság, inkább az ésszerűség vette át a helyét. Autóút hosszabb, sebesség korlátozás mindenhol és a körforgalmak miatt adódó eltévedés minden további nélkül hosszú kilométerekkel is megtoldhatja az utunkat. Az út nem volt rövid, valamivel több, mint 200 km, de megérte.

   Még dél előtt megérkeztünk La Speziaba, ahol a kikötő környékén tettük le a kocsink. Az volt a terv, hogy hajóval közelítjük meg az öt falut, de a borongós idő és szél miatt, sajnos nem indultak a hajók belátható időn belül. Így maradt a vonat, mivel csak ezzel a két járművel lehet megközelíteni mind az öt falut a turistáknak. Kis sétával már a vonat állomáson voltunk, végig az utunk során, az út mentén narancsfák virágoztak és hozták termésüket. Még most is érzem a narancsvirág illatát az oromban. Gyorsan megvettük az univerzális jegyünket, ami vonatra, hajóra és a Cornigliából induló és La Speziaig közlekedő mini buszra érvényes. Ezt a jegyet úgy kell elképzelni, mint a Hop on- Hop of buszokra adott jegyet, akkor és ott szállsz le az öt falu egyikén, ahol akarsz és vissza is, egész nap, valamint mind a három járműre egyaránt érvényes.

  Fél óra múlva már Monterosso al Mare partján sétáltunk, mely a legutolsó falu, amennyiben La Spazia felől közelítjük meg Cinque Terréret. Lélegzetelállító látvány a hegyoldalba, sziklafalakra épült színes házak kavalkádja, amelyek lábát az azúr és türkiz színű Ligur-tenger nyaldossa. A házak között apró sikátorok, átjárók csábítják a sétáló turistát, hogy felfedezzék minden szegletét az apró falunak. Minden tele leanderrel, kaktuszokkal, pálmákkal, narancs és citromfával. Igazi édenkert ez a hely!
A Fegina strandon a sziklafal oldalába egy óriás szobrot faragtak, mely Neptunt, a tenger istenét ábrázolja, egy régi villa maradványait tartja a vállán, maga a szobor 14 méter magas. Valóban egy mesevilág, talán az egyetlen dolog, ami némi keserűséget kelthet bennünk, az az ember tömeg. Nyilván, ahogy mi is, úgy mások is kíváncsiak erre a csodára, de sokszor mozdulni alig tudtunk a peronon, egy-egy kilátóponton, vagy téren.

 {loadposition user3}

   Miután kigyönyörködtük magunkat, a vasútállomáson vissza szálltunk a vonatra és a szomszédos faluba, Vernazzába vonatoztunk át. A falu meghatározó épülete a Doria vár romjai és a megmaradt tornya, melyre fel is lehet menni és élvezni a pazar kilátást. Kikötője és strandja egyedül álló, hiszen nincs se természetes, se mesterséges hullámtörője, így a tenger a maga vadságával kápráztatja el az ide utazókat. A torony és a vár a védelmi rendszerük része volt, melyet még a genovaiak építettek, hogy megvédjék Vernazzát a kalózoktól a barbár törzsektől és a szaracénoktól. Innen indult rövidnek nem mondható gyalog túránk a következő faluba Cornigliába.

  Internet nagy barátom, így még itthon rákerestem mindenre is, ami érdekelt. Úgy emlékeztem, hogy Vernazzából indul egy út, mely a szerelmesek útja, könnyű séta, ami egy kilométer hosszú. Tévedtem, nem innen indul, hanem Riomaggiore és Manarola között húzódik. Aminek mi neki indultunk Vernazzából, az 3,4 km, amely nem mondható vészesnek, de igen nehéz terep volt. Nem beszélve arról, hogy nem erre készültem és egy balett cipő volt a lábamon. Tehát mindenkinek ajánlom, hogy aki szeretne a faluk között az ösvényen közlekedni, mindenképpen húzzon, túra cipőt, de legalább sportcipőt! Az út hegy felöli oldalán kis kegyhelyek voltak szétszórtan a másik oldalán pedig a Pazar látvány a végtelen tengerre. Csak is szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni erről az öt faluról, mely az UNESCO Világörökségi részét képzi.

  Cornigliába megérkezve már világomat nem tudtam, mivel nem vittünk magunkkal vizet, mentségünkre legyen mondva, nem erre a túrára készültünk. A szomjúság és a sajgó talpam, mely a balett cipőbe minden kőnek nevet adott, amikor rálépett, teljesen elvette már a kedvem a további lófrálástól. Így imára kulcsoltam a kis kezem és magamban dünnyögtem, add Uram, hogy az út végén legyen egy bár, kocsma, söntés, bármi, ahol vizet kaphatunk. Imáim meghallgatásra találtak, mert, ahogy beértünk a faluba, jobbra egy hangulatos kis kávézó volt. Teraszára leülve két limonádét is elszopogattam, melyet a helyi citromból készítettek számunkra. A falu központjába érve találtuk meg a buszmegállót, ahol rövid várakozás után megjelent a kisbusz, ami vissza vitt minket La Spaziaba. Kimaradt két falu, sajnáltam nagyon, de így van miért vissza térni!

   La Spaziaba, kerestünk egy éttermet, ahol egy frenetikus kagylós spagettit ettem, amit a mamma készített, hiszen ez egy családi vállalkozás volt. A rutintalanoknak mondom, mint amilyen én is voltam. Étlap nem volt, amikor kértem, behozták a másfél méteres megállító táblát, hogy tessék akkor választani. A mosdóba a férjem segített kezet mosni, mert nem jöttem rá, hogy a víz lábbal pumpálva fog csak a csapból folyni. Mondanom sem kell, hogy az uram nagyon örömére, aki most büntetlenül röhöghetett rajtam, hogy állításom ellenére még sem tudok és értek mindenhez!  A pálmafás sétánytól elbúcsúzva fáradtan szálltunk kocsiba és indultunk útnak a szállás felé. 
                                                         A folytatásban Firenze és Arezzo lesznek a porondon! 

                                                Szerző & fotók:  Hajdu-Felső Bernadett