Úti beszámoló
Téli expedíció az Elbruszon
A napokban lesz egy éve, hogy a szabadkai "Spartak" Hegymászó Sportklub szervezésében nekivágtunk Oroszországnak, hogy téli körülmények közt megmásszuk Európa legmagasabb csúcsát, az 5642 méter magas Elbruszt. Nyári körülmények között már négyen jártak korábban a hegyen ötfős csapatunkból, télen viszont csak kevesek próbálkoznak a…
A napokban lesz egy éve, hogy a szabadkai „Spartak” Hegymászó Sportklub szervezésében nekivágtunk Oroszországnak, hogy téli körülmények közt megmásszuk Európa legmagasabb csúcsát, az 5642 méter magas Elbruszt. Nyári körülmények között már négyen jártak korábban a hegyen ötfős csapatunkból, télen viszont csak kevesek próbálkoznak a csúcs meghódításával. Örömmel gondolok vissza erre a kalandra, hiszen a negyedik magyar vagyok, aki télen állhatott az Elbrusz tetején, Szerbiából pedig évek óta nem indult neki télen senki.
2020.02.19-én jutottam fel, ízelítőül a csúcsmászás napjának személyes élményét szeretném megosztani az alábbi beszámolóban. … nem bírok aludni. Tegnap jöttünk fel Sharapihoz. Három hónapja nem volt itt egy lélek sem. Sharapi, a gazda, már fent volt, amikor ideértünk, takarította a havat az ebédlőből, a hálókból, a barakk körül, mert ez annak mondható. Egy tákolmány, amely lécekből, hullámlemezből és pár ablakból áll 4100 méteren, egy sziklafal szélén. Bár a szél nem fúj be, de ha nagyon erős, akkor rángatja a drótkötéllel kikötött házacskát elég rendesen. Nyáron, alig 7 hónappal ezelőtt már volt szerencsénk egy hóviharban itt aludni, ilyenkor se ki, se be…
Van fűtés bent a folyosó részen, ahol a cipőink vannak, a kabátok. Áramunk is van, generátoron keresztül kapjuk, amire nem számítottunk, szinte full luxus. Este 8 óra körül lehet. Forgolódunk a hálózsákokban, rendesen aludni szerintem senki sem bír. Lefekvés előtt vacsorázunk, mindenki azt, amit hozott, étvágya kinek van, kinek nincs. Ki tud enni ilyenkor, bár kellene másnapra az energia… Kezd megolvadni a tetőszerkezet közé befújt hó, nagyszerűen csöpög a plafonról, direkt a szőnyegre. Kibújok a hálózsákomból, kimegyek a konyhának/ebédlőnek nevezett akármibe, és keresek valami edényt, amiben már nincs hó. Aláteszek egy alumínium tálat, hát hangja az van a cseppeknek, amikor kb. 2 méterről leesnek. Próbálom egy kanállal enyhíteni a csöpögés hangját, valamennyire sikerül is. Visszafekszem. Valamelyest el tudok aludni, mire észreveszem, hogy Kareszék kelnek. Készülődnek, öltöznek, ki-be jönnek-mennek. Éjjel 11 óra körül elindulnak a csúcsra. Aludnom kellene, de nem tudok, főleg mert még mindig csöpög a víz a plafonról. Egy órára terveztem az indulást, de félek attól, hogy elalszom. Az órát szinte 10-15 percenként nézem. László alszik, azt mondta az este, hogy nem próbálja meg, nem érzi magát biztonságosan a jégen. Miután ide feljöttünk és kitakarítottuk a havat a házból, felmentünk a Pasztukhov sziklákig akklimatizálódni. 4300 métertől a sziklákig vezető rész tiszta jég, amely néhol 45 fokban meredek. Kék és smaragdzöld színű, kőkemény, olyannyira, hogy Klaudia és Rebekka hágóvasait meg kellett élesíteni pár nappal korábban, mert csúsztak, nem kapaszkodtak a jégbe, így nem volt biztonságos. Ha megcsúszol, hiába ott a jégcsákányod, szinte nincs, ami megállítson, a csákányt esélytelen beleverni az üveges, kemény jégbe. Két héttel érkezésünk előtt megcsúszott itt egy lengyel hegymászó. Nyugodjon békében…
Éjfél van, nem bírok normálisan aludni. Fölösleges tovább erőltetni, ha nem megy. Felkelek, elkezdek készülődni. A hideg ebédlőben forralom a teát a termoszba, amit még belerakok egy neoprén tartóba, hogy ki ne hűljön. Eszem pár falatot, vagyis megpróbálom leerőltetni, étvágyam nincs. Nem viszek sok mindent föl, egy pár müzli szeletet, fél liter kólát, a gore-tex kabátot, hátha kell, a nagy pehely kesztyűt tartalékba. A többi rajtam van. Merino aláöltözet, pehelynadrág, azon gore-tex nadrág, pehelykabát. Síszemüveg, csősál, sapka, kesztyű, neoprén szájmaszk és a fejlámpa. 30 literes decathlonos táskában a cucc, meg a kaja, innivaló. 8000-es csizma. Hágóvas a lábon. Hát, akkor induljunk neki!
0:38-kor kilépek az ajtón. Addig látni, ameddig a házikón lévő lámpa, plusz a fejlámpa bevilágít, ami nem túl sok, maradjunk annyiban. A kunyhó előtt lesátrazott előző nap egy japán fickó, látom, ő is kezd mocorogni, világít sátrában. Lehet, összefutunk majd. Lassan elindulok, csillagos az ég, fagy van. Mintha látnék fényeket fönt a hegyen a sötétben, azok lesznek Kareszék. Jön az első kaptató, és úgy érzem, megfőlök, nyitom ki a kabátot, vetem le a kesztyűt, nem tudom hány fok van, de 4000m-re -23-at írtak az előrejelzések. Haladok lassan feljebb. A háztól jól járható, folyamatosan emelkedő havas rész van kb. 4400 méterig, egy jégbefagyott útjelző karóig. Na, ott kezdődik az említett üvegjég.
Látom Kareszék fényeit egy darabig, aztán már semmi. Próbálom megcélozni a sziklák melletti baloldali havas részt, ahol nyáron a ratrakok mennek föl. Az a normál út. Az üvegjégen szinte semmit sem lehet látni, se nyomok, semmi. Elcseszem, bekeveredek a Pasztukhov sziklák közé, de szerencsére találok nyomokat a hóban, amelyek fölfelé vezetnek, ezeket próbálom követni. Remélem, jó helyre visznek….
LAPOZZ TOVÁBB A FOLYTATÁSÉRT…..
Haladok felfelé, követem a nyomokat, amelyeket sok helyen már a szél láthatatlanra fújt. Ki tudja, mikor jártak itt utoljára. Egyszer csak elfogy a hó, kiérek a sziklák közül, minden sík jég. Bal oldalt látom Kareszékat, kb. 50 méterre tőlem. Túlságosan elvezetett a nyom a normál úttól. Megyek lassan felfelé, próbálok a jégen feléjük közeledni. Egyszer csak felbukkan előttem egy jégcsavar, rajta egy kötéllel. Valószínűleg, ez visz át a rendes útra. Kapaszkodva, óvatosan áttraverzálok rajta, kb. 25 m hosszúságban a veszélyes, jeges részen. Még egy pár méter és ott vagyok. Átérek. Itt jobb menni, havas a nyomvonal, szépen kapaszkodik a hágóvas. Itt is meredek, de biztonságosabb, mint a sík jégen.
Látom Klaudiát, 15 méterrel lejjebb tőlem, alatta Karesz meg Rebekka jön. Intek nekik. Klaudia mintha visszaintene. Indulok lassan tovább fölfelé. Ez a rész talán a legunalmasabb és legdemotiválóbb. 45 fokban haladsz felfelé a koromsötétben, olyan érzés, mintha nem akarna véget érni az emelkedő. Alig várom, hogy odaérjek a hóban már szinte elsüllyedt ratrakhoz. Onnantól még egy kicsi, és ott lesz az a platformszerűség, ahová nyáron a ratrakokkal és hószánokkal szinte menetrendszerűen, futószalagon hozzák fel a hegymászókat az Elbruszra, jó pénzért persze.
Végre odaérek a ratrakhoz, amely kb.4950 méter körül van, lejjebb megpillantom Klaudia fejlámpáját, aztán feltűnik Kareszéké is, majd még egy pár. Lehet, többen is neki indultak ma a hegynek, nemcsak mi, meg a sátorozó japán a szomszédból. Várok, talán 15-20 percet, hátha ideér Klaudia. Enyhely nincs, a szél is egyre erősebb. Leguggolok, eszek pár falatot, leizzadtam és kezdek fázni. Rohadt hideg van!!! Fölveszem a pehelykabátra a gore-texet, érzem, hogy átfúj a szél rajta. Lenézek, még mindig távol vannak. Úgy döntök, hogy elindulok magam tovább. A platform fölött alig találom meg a traverzre vezető utat. Itt a telóm a trakkel, de ki a fene veszi ki ilyenkor…Végre megvan, szépen haladok. Kezd lassan világosodni és mielőtt odaérnék a Sedlowina nyereghez, 5300 m-en készítek egy fényképet 6:39-kor, -37 fokban. -37!!!! A mai nap első képe. A napfelkeltét innen már nem látom, de akkor is lélegzetelállító a kilátás. Ez talán a mai nap első csúcspontja. Elrakom a telóm és megyek tovább a nyereg felé.
A nyeregben a két csúcs közé érve csinálok egy kis szünetet, előveszem a teát, eszem pár falatot. Ahogy eszek, észreveszem, hogy lassulnak az ujjaim, kezdenek megdermedni a polár kesztyűben, a szám is alig akar mozogni, lehet, ideje lenne továbbmenni. Összepakolok és itt veszem ki először a nagy tollkesztyűt, amit a vastag kesztyűre még ráhúzok, hogy melegedjenek az ujjaim.
Már egészen világos van, szépen látszik a fölfelé vezető út, de valahogy nagyon lassan haladok. Számolom a lépéseket, amelyek után kicsit szünetelek, előbb 20-15, majd öt lépésenként állok meg. A kötelekhez érve néha kapaszkodok, húzom fel magam, mikor hogy jobb. A csúcs alatti plató már csak egy kanyarnyira van a szó szoros értelmében, onnantól már látótávolságban a csúcs. A platón már a szél is erősebb, így jól esik, amikor megérint a nap első, melengető sugara. Még egy utolsó emelkedő és végre ott a csúcs. Nekirugaszkodok. 2020.02.19-én 9:15 perckor felérek! Megcsináltam! Sikerült!!!!
Hogy milyen érzés, amikor az ember felér? Óriási megkönnyebbülés, de valójában tudod, hogy ez még csak fél siker, még egészben le kell érni, fejben ott kell lenni végig. Ezért talán 15 percet, ha fönt töltök, fényképezgetek, kicsit körbenézek és elindulok lefelé, mert azért -37 fokban nem épp kellemes. (Itthon kiderült, hogy az egyik képen még a Kazbek csúcsa is látszik az Elbruszról, amit előző nyáron másztunk.)
Lefelé menet, a platóról a kötelekhez érve 5600m-en találkozom a japán fickóval, akivel pár szót váltunk angolul. Gratulál nekem és sok szerencsét kívánunk egymásnak. Lefelé már élvezem a kilátást is, amit felfelé menet nem láttam, nem figyeltem, mert annyira a légzésre meg a haladásra koncentráltam. A nyeregben még egy kis szünet erejéig megállok és szembesülök azzal, hogy a tea meg a kóla is befagyott, így csak eszem pár falatot és indulok tovább. A nyeregtől nem messze összefutok egy orosz csapattal, akik már lefelé tartanak. Kiderül, a nyeregnél visszafordultak a nagy hideg miatt. Elköszönök és haladok tovább lefelé. A ratrak fordítónál 5046 méteren még csinálok egy kis szünetet és lövök pár képet. Itt szinte jó kicsit megállni, a napban melegedni és a kilátást élvezni. Még akkor is, ha tudom, hogy még majdnem ezer méter szint van előttem és hiába látom a kunyhót, ahonnan reggel elindultam, valahogy nagyon lassan érek oda, főleg úgy, hogy szomjas az ember…
Végül 13 óra körül megérkezem a házhoz. Kiderül, csak nekem sikerült feljutni ma a csapatból. A többiek már ott vannak, megiszok minden teát, ami csak van. Sajnos, a japán szomszéddal már nem találkozunk. A visszaérkezésem után kicsit pihenünk, majd összepakolunk és leereszkedünk Azauba.
Szarvas Klaudia aznap kb. 5300 méteren fordult vissza, gond volt a hágóvassal, tucatszor esett le az egyik lábáról. Pár nappal előtte meg kellett élesíteni őket, valószínűleg az összeszerelésnél nem ugyanúgy lett összerakva. A másnapi próbát még kiállta, de a hegyen folyamatosan akadályozta a továbbhaladásban a folyton széteső hágóvas.
Calbert Károly és Sordje Rebekka a Pasztukhov sziklákat elhagyva 4700 körül fordult vissza még a sötétben, rosszullét, magassági betegség tünetei miatt. Lefelé jövet három kuloárral arrébb indultak el, de szerencsére észrevették, visszafordultak és megtalálták a helyes utat. Hodik László végül nem indult fel.
Szerző & fotók: Ábrahám Alfréd
