Úti beszámoló
Úti beszámoló; Kis holland körkép: Rotterdam, Hoek van Holland, Delft
Családom okán (szétszóródtunk) erős Benelux-kötődés alakult ki bennem, azonban Rotterdamban konkrétan tizenkét éve nem jártam. Érdekes lehetne egy összehasonlítás, gondoltam, mi minden változott a több, mint egy évtized alatt a kikötővárosban.
Családom okán (szétszóródtunk) erős Benelux-kötődés alakult ki bennem, azonban Rotterdamban konkrétan tizenkét éve nem jártam. Érdekes lehetne egy összehasonlítás, gondoltam, mi minden változott a több, mint egy évtized alatt a kikötővárosban.
Rotterdam
Eindhovenben szállt le a gépünk. Egy reggeli a családdal, majd lányomat „leadva” nyári, belgiumi vakációra párommal „Hollandia dobogó szíve” felé vonatoztunk (így illetik R’dam városát).
Mivel ott élt nagybátyám 2011-ben elhunyt, holland származású sógorom nézett nekünk szállást. Elérhető áron szereztük meg a Rooms on water elnevezésű szálláshely egyik szobáját – azaz kabinját, hiszen a Maas folyó egy elnyúló, kicsiny öblébe ringatózó, száz éves hajdani szállítóhajóról írok. Ez a ringatózás maximum a nappaliban függő csillárok himbálózásáról volt észlelhető.
Ezen kívül hat kis szobácska alkotta a szállodát, no meg ki lehetett ülni a fedélzetre. Igaz, mellettünk mindenféle vizi programok szerveződtek, gyermekeknek is, de a szoba kerek kabinablakát bezárva az hangszigetelttévált, és egyébként sem volt nagy ordibálás. A szembe parton a Tengerészeti Múzeum nagyobb méretű kiállítási tárgyai honoltak: világítótorony, daruk és hajók mellett sétálhattunk el.
Másik irányban a Blaak nevű városrész terült el, ahol legutóbbi ott jártamkor piac terpeszkedett. Ma ezt az elárusító placcot egy monumentális, nagyon korszerű csarnokba „száműzték”. Ahogy beértünk, sajtot kóstoltattak velünk – ebben még sok helyütt részünk volt, ugye, ez Hollandia.
A pinceszinten a holland tulajdonú Albert Heim élelmiszerlánc egyik boltjában egész olcsón sikerült bevásárolnunk – vagy csak az otthoni drágulás fényében (árnyában) tűnt kevésnek a fizetendő összeg.
A színes bőrű pénztárosnő „letámadott” minket a where are you from (honnan jöttél) kérdéssel. Németalföld lakóira jellemző ez az udvarias kíváncsiság.
A csarnokon kívül még ezen a téren találhatóak a híres kockaházak, melyek a csúcsaikon állnak gyakorlatilag.
Mintha csak azt akarná alátámasztani, hogy Rotterdam a történelem és a jelen találkozási pontja, átellenben áll a Laurenskerk, a város csonkatornyú temploma. Nem arról van szó, hogy nem volt pénz az újjáépítésre, sokkal inkább a második világégésnek állít ily módon emléket. Bent, nem messze a toronylépcsőtől található egy fotográfia, amely a kősivatag közepén honoló, félig lerombolt templomról készült, és tiszteletet ébreszt a város iránt, mely ebből a helyzetből tudott megújulni.
Tovább gyalogolván a Városházát találtuk, mely a rotterdami képeslapok egyik kedvenc „modellje”. Még feljebb egy újabb kori építészeti remek, a Centraal Station (Központi Pályaudvar) csodálható meg.
Száznyolcvan fokos fordulattal Rotterdam történelmi negyede, Delfshaven felé indultunk. Nem mondom, hogy az építészeti bravúrok sorozatát felvonultató felhőkarcolók nem ejtették rabul tekintetünket, de mégiscsak az igazi az igazi.
Azért a nagy hajók érkezése esetén felnyitható, szuper-modern Erasmus-hídat is megcsodáltuk útközben, közepénél a ‘Margit-szigettel”. Legalábbis az itteni magyarok így nevezik ezt a miénkkel ellentétben, a térségre jellemző vakolat nélküli házakkal beépített zátonyt.
Ahogy a népnyelv Hattyú-hídnak nevezi a hidat is. Formája mellett az is az „átkeresztelés” mellett szól, hogy itt aztán minden a város nagy szülöttjéről Erasmus mesterről lett elnevezve: a híd, a kórház, az egyik metróvonal az ötből…
Úgy döntöttünk, mellőzzük a vízi taxit, és sétálunk egy nagyot. Egy újabb kis öbölben megcsodáltuk a sokszor muzeális, de még mindig használatban lévő hajócskákat, majd a Vaateland nevű osztott pályás út mellett bandukoltunk. Gyönyörű házak állnak sorfalat mindkét oldalán, középen pedig park húzódik.
Parkból parkba – így írhatom le, ahogy beértünk a következő, jóval hatalmasabb zöld területre. Hej, de irigylem ilyenkor más nagyvárosok lakóit!
Megígérem, hogy ezt a szót megpróbálom minél kevesebbszer leírni, de ennek a zöld ligetnek a neve egyszerűen „A Park”. Persze, a népnyelv itt is működött; egyik fele „dombos” másik „Kikötő park” lett ebben a keresztségben.
A Hollandiának szinte védjegyét jelentő „kacsás tavak” itt is bőven találhatóak – ha már magas a belvíz, legalább szolgálja az esztétikumot.
A liget sarkában a város fő nevezetessége, az Euromast („Európa-zászló”) található. Ez a torony árbocrudat formáz. Nagyjából feléig „természetes módon” lehet feljutni, de utána egy üvegkapszulába kell átszállni, amely ráadásul körbe forog, így megcsodálhatjuk a lábunk alatt átszáguldó „matchboxokat”. Jó időben el lehet látni a húsz kilométerre hullámzó Északi-tengerig.
Ezúttal nemcsak azért nem gyönyörködtünk mindebben, mert nekem kétszer is sikerült korábban, és a párom tériszonyos, hanem mert annyira személy szerint nem köt le a kilátás, melyet egyetlen dombocska sem szakít meg.
Inkább a park másik emblematikus építményét, a pagodát választottuk. Sokáig nem maradtunk, mert egy hajléktalan a közelben pihent, és emiatt érdekes aromájú illatfelhő lengte be a környéket. Mondhatjuk: bármelyik európai nagyvárosban érhet minket effajta kellemetlenség.
Kiűzetve a Paradicsomból lépdeltünk tovább célunk felé. A Maas egyik mellék-csatornáján ismét egy felnyitható hídon keltünk át, de nagyobb méretű hajó sajnos éppen nem érkezett.
A csatornák száma és mérete egyre növekedett – megérkeztünk Delfshavenbe! A szó „Delft város kikötőjére” utal, azokból az időkből, amikor R’dam és környéke jelentéktelen települések halmaza volt, eközben Delft a királyi székhely. Azóta a súlypontok kicserélődtek…
Egy igazi holland malom fogadott bennünket, mely valójában múzeumként funkcionál. Még ha zárva is volt, akkor is élményt jelentett körbejárása.
A történelmi Delfshaven csupán egy zsebkendőnyi területet jelent – de annál gyönyörűbbet! Vízben álló házaival, apró kis utcácskáival (olasz) Velence és Szentendre „édes gyermekeként” jellemezhetjük.
Központi épülete a szívmelengető harangjátékot hallató Zarándokok Temploma, ahol a holland nemzet és számtalan tengeri csata hősét, a kalózból lett admirálist, Piet Heinet keresztelték. Erasmus mellett ő e vidék másik kultfigurája.
A vízen több száz éves vitorlások horgonyoznak. A bennük élő, tengerész-múlttal rendelkező emberek tartják őket karban, az utókor gyönyörűségére.
Ami még személyes gyönyörűségemet szolgálta: Rotterdamot lényegesen tisztábbnak, rendezettebbnek találtam, mint bő egy évtizeddel korábban. Most már nem úszott kólás flakonok armadája a műemlék-épületek előtt.
A 2010-et megelőző évek valamelyikében egy ilyen tárgyú mozgalom vette kezdetét. A város megtelt Rotterdam tisztaságát követelő transzparensekkel, és hasonló szövegű képeslapokat osztogattak – nem eredménytelenül!
Lapozz tovább, a cikk folytatódik!
Hoek van Holland
Hoek van Holland Rotterdamtól 20 km-re egy kis halászfalu…volt valamikor. Ma már egyrészt a Brit-szigetek felé irányuló tranzit-forgalom bonyolítására állt be – ugyanis ez a holland település van legközelebb a „ködös Albionhoz”.
De a helyieket talán jobban izgatja a beach.
Főleg, hogy hovatovább már metro viszi ki őket oda. Ma még „csak” a kikötőig, de e sorok írásakor szinte teljesen kész már a tengertől (dagályfüggően) két-háromszáz méterre magasodó végállomás épülete, és a hozzá vezető pálya. A „vakond-expressz” Rotterdam Schiedam nevű külvárosáig szolgál rá erre a névre, utána az úgynevezett harmadik sínes áramfelvételről felsővezetékre váltva a felszínre emelkedik.
Odafelé a kikötőtől metrópótlóval tettük meg a „maradék” egy megállót. Mint bárhol másutt, itt is hosszas bódé-, és étteremsor vezetett a hullámzó víztömegig. Azért elég széles sáv jutott a fürdőzőknek. Annyira nem, mint gondoltuk, így a dagály kis híján benyelte holmijainkat.
Kötelességemnek éreztem számot adni a magyar virtusról, ezért célul tűztem ki, hogy beljebb ússzak a tengerbe, mint a néhány helyi fürdőző – bár ez a produkció az aggódó tekintetű vízi mentőkön kívül senkit sem érdekelt. Magam is hamar meguntam a 22 fokos vízben való, másfél méteres hullámok közti viháncolást.
Ipari-kereskedelmi környék ide vagy oda, a víz átlátszósága a délebbi tengerekével vetekedett. A látható élővilágból itt viszont csupán a színes kagylók jutottak – ha jobban meggondolom, lehet, hogy jobb is így.
Azért viszont fájt a szívem, hogy a part menti természetesség a beépítettség okán hátrébb szorult. Némi gyaloglás után felleltünk egy homoki náddal, homoktövissel benőtt homokdűnés partrészt – mintha a NatGeo adó valamely félsivatagos tája kelt volna életre.
A Maas folyó mellett sétáltunk visszafelé. Mindjárt egy tábla tájékoztatott bennünket, mit kell tenni, ha eltévedt fókával találjuk magunkat szemközt. De (ahogy a holland nyelv nevezi őket) „tengeri kutyák” helyett „csupán” kisbolygó méretű hajókat csodálhattunk meg, amint Rotterdam kikötőjébe tartanak, vagy éppen onnan hurcolják több tehervonatnyi terheiket. A metró végállomásáról pedig megszámlalhattuk volna, hány kamion gurul be a szigetországi Harwick felé induló komp gyomrába, de belezavarodtunk a számlálásba.
Lapozz tovább, a cikk folytatódik!
Delft
Vonatok szempontjából nagyon el van kényeztetve az utazó Hollandiában. Rotterdamból Delft városába körülbelül tíz percenként járnak, és nagyjából ennyi idő alatt meg is teszik a tizenhárom kilométert. A vasútállomástól pedig öt perc séta a világ egyik legszebb főtere.
A tér egyik oldalát a Városháza uralja. Vele néz farkasszemet a másik oldalról a Nieuwe Kerk, „Új Templom”. Az elnyújtott téglalap hosszú oldalait kedves-jellegzetes holland emeletes házacskák népesítik be, utcafrontjukon vendéglátó helyekkel, kisebb boltokkal. Több helyütt is megvásárolhatóak a híres delfti fajansz termékek a maguk kék-fehér színvilágával.
Visszatérve az Új Templomra: ez nem csupán az „égig érő” tornyából élvezhető pazar kilátásról nevezetes, hanem mert a mai napig a holland királyi család temetkezési helye. Bevallom, idén júliusban tett látogatásunkig abban a hitben éltem, hogy hercegek és királyok sírjain kell lépkednie a látogatónak, ugyanis lehetetlen elkerülnünk az „xy nyughelye” feliratú, sírnagyságú „térkövekre” való rálépést. De ezúttal egy kis templomban elhelyezett makett világossá tette: azok csupán emlék-kövek; a koporsók pedig alant a kriptában vannak „felpolcozva”.
Pedig láthattam Bernhard herceg temetését még 2004-ben, a holland televízióban. Ő volt Juliana királynő férje…Nem tévedés! Hollandiában a királynő férje nem a király! „Csak” herceg.
Az államalapító Orániai Vilmos vérvonala, ami számít. Mindegy, hogy férfi vagy nő hordozza éppen a nemes géneket (hosszú idő után most egy úriember ül a trónon, akit Alexandernek hívnak). Az épület főhelyén pedig természetesen Vilmos (Wilhelm van Oranje) impozáns síremléke csodálható.
A templom másik végén egy háromezer síppal rendelkező orgona található. Muzsikáját meg is lehet vásárolni a pénztárban, cd formájában és teljesen baráti áron.
Az itt váltott belépőjegy érvényes volt az Oude Kerkbe, mely Régi (Öreg) Templomot jelent. Figyeljük csak meg: a holland és az angol nyelvben mennyi a hasonlatosság! Nieuwe=new=új, illetve oud=old=régi, öreg. És persze még rengeteg példával igazolhatnánk az angol-holland-német nyelvtestvériséget. De nem tesszük. Talán majd egy külön írásban.
Még érdekesebb, hogy utóbbi templom tornyának dőlésszöge nagyobb, mint a pisai ferdetoronyé.
Bent a központi helyen a már Rotterdamból ismert Piet Hein admirális sírhelye található. Mellette üvegtárlóban pedig hajózáshoz kapcsolódó eszközei.
Ezekben a templomokban ne számítsunk vakító szépségekre. A holland templomok többségükben protestánsok. Ez a hitvallás egyfajta nemzeti ellenállást jelentett néhány száz éve a katolikus spanyolokkal szemben. Így hát a barokk szín kavalkád helyett a monumentalitás marad a szemlélőnek.
Úgy döntöttünk, búcsúzóul teszünk egy körutazást a kisvárosban. Először az itt is Velencét idéző csatornarendszerben kanyargó hajóra gondoltunk. De végül megsajnáltuk a Városháza előtt türelmetlenül toporgó lovakat, és a mögéjük fogott kocsira pattantunk. A hajó tíz euró lett volna, ez pedig került tizenkettőbe.
A – becslésem szerint hetvenöt plusszos – kocsisunk Tony néven mutatkozott be nekünk. Perfekt kente az angolt – ez még akkor is dicséretes, ha az imént anyanyelve és Shakespeare nyelve közti hasonlóságokat ecseteltem. Rendkívül barátságos személyiséget ismertünk meg benne. Volt, hogy egy szép ház előtt megállította a kocsit, bíztatva minket, nézzünk körül szép udvarában.
A város szülötte, már apja is lovakat tartott. Bíztunk benne, hogy ha valaki, hát ő tud a jószággal bánni, ezért nem féltünk a Ben Hur módjára bevett kanyaroktól. Volt, hogy megálltunk egy-egy szűk utcában, ha mesélni valója akadt valamely épületről. Az arra tévedt autók türelmesen megvárták a történet végét.
Nem csak a szemnek és a fülnek, hanem a gyomornak is szüksége van némi táplálékra, ezért hamarosan egy pizzériában találtuk magunkat. Beszélgettünk, viccelődtünk a tulaj házaspárral, akiknek szimpatikussá válhattunk, mert a gyönyörűen terített asztal dacára elviteli áron kaptuk az olasz csemegét; nyolc-kilenc euro helyett ötért.
A végén még Tony két lovával is elszáguldott mellettünk új utasaival. Kiabálva, névre szólóan köszöntöttük egymást. A turisták minket is helyi lakosoknak nézhettek, akik „mindenkit ismernek”.
Pedig oly annyira nem voltunk helyiek, hogy vissza kellett indulnunk a vasútállomásra, hiszen várt minket a müncheni busz…de ez már egy másik történet (amit korábban már közzé tettünk).
Szerző&fotók: Villax Richárd 2022.
